Alapítás

A klubot 1892. decemberében alapították két helyi egyesület fúziójával. A Newcastle East End és Newcastle West End csapatok ezt megelőzően riválisok voltak a Northern League-ben, majd amikor a West End pénzügyi krízisbe került, a felek az összeolvadás mellett döntöttek. Az egyesítés után megegyeztek többek között, hogy a gárda a West End korábbi stadionjában – a St. James’ Parkban – fog szerepel, valamint a csapat új nevéről is, ami több lehetőség közül (Newcastle Rangers vagy Newcastle City) végül a Newcastle United Football Club lett.

Korai sikerek

A XX. század első évtizede a klub történetének egyik legsikeresebb időszakát hozta. A csapat három bajnoki címet ünnepelhetett – 1905 után, 1907-ben és 1909-ben egyaránt, de a kupában is igen jó eredményeket értek el. Utóbbiban hét év alatt ötször voltak döntősök (1905, 1906, 1908, 1910 és 1911). Ezek közül mindössze az 1910-es, Barnsley ellenit sikerült megnyerni.

Volt azért egy gyengébb periódus is ebben az időszakban. A Sunderland ellen az 1908/09-es szezonban 9-1-re kapott ki a gárda, ami azóta is a legnagyobb sikerük a Mackemeknek.

1924-ben aztán a klub újra bejutott az FA Kupa döntőjébe, amely még csak a második volt azok közül, amelyeket a Wembley-ben rendeztek meg. A csapat sikerrel vette az akadályt az Aston Villa ellenében és ezzel megszerezte második FA Kupa címét is.

A Newcastle története negyedik és egyben azóta is utolsó bajnoki címét ünnepelhette 1927-ben. Ekkoriban olyan nevek alkották a gárdát, mint Hughie Gallacher, Neil Harris, Stan Seymour vagy éppen Frank Hudspeth.

A Dicsőséges Évek

Az ’50-es években a csapat háromszor is megnyerte az FA Kupát öt éven belül. 1951-ben a Blackpool ellen 2-0-ra nyert a csapat a döntőben, míg egy évvel később az Arsenal 1-0-ra bukott, legvégül 1955-ben a Manchester City elleni döntőben sikerült nyerni 3-1-re és elhódítani a kupát. A csapatot alkották ez időtájt: Jackie Milburn és Bobby Mitchell a legismertebbek közül, de itt játszott Frank Brennan, Ivor Broadis, Len White és Ivor Allchurch is.

A ’60-as évek elején menedzserként tért vissza a csapathoz a korábbi csapatkapitány Joe Harvey, aki megpróbálta újjáéleszteni a klubot. Stan Seymourral az oldalán csapatukkal 1965-ben megnyerték a másodosztályt. Ezután a csapat kiszámíthatatlanná vált, képes volt legyőzni a legjobbakat is, de formáját nem tudta állandósítani.

Harvey irányításával 1968-ban a csapat először története során kijutott az európai kupaporondra és nagy meglepetésre meg is nyerte a vásárvárosok kupáját (Inter-Cities Friend Cup, ma Európa Liga). A Newcastle olyanokon gázolt át a döntőbe jutásig, mint a Sporting, a Feyenoord, a Zaragoza és a Glasgow Rangers. A fináléban aztán a magyar Újpest csapatával kellett megmérkőzni, a két mérkőzés után a Newcastle örülhetett. A 9-es mezben ekkoriban a walesi Wyn Davies ontotta a gólokat.

Az európai sikert követő években Harvey olyan játékosokkal erősítette meg a keretet, akik elkápráztatták a nézőket. John Tudor, Jimmy Smith, Tony Green, Terry Hibbitt és Malcolm Macdonald mindannyian a közönség nagy kedvencei voltak. Malcolm McDonald (Supermac) az egyik legnépszerűbb Newcastle játékos, aminek nevét a mai napig is előszeretettel emlegetik a szurkolók. Rendkívül gólerős támadó volt, akinek vezetésével a csapat kétszer is a Wembley-ig jutott 1974-ben és 1976-ban szintén. A Liverpool ellen az FA Kupában és a Manchester City ellen a Ligakupa küzdelmeinek végén sajnos egyszer sem sikerült a kupát a Tyneside-ra vinni. Némileg vígasztaló volt, hogy 1974-ben és 1975-ben a csapat megnyerte a Texaco Kupát.

Hanyatlás

A ’80-as évek kezdetéig a csapat nagyon mélyre süllyedt a másodosztályban, az eredmények nem akartak jönni. Harvey-t Gordon Lee váltotta a kispadon 1975-ben, ám hamarosan ő is átadta helyét, jött Richard Dinnis, majd Bill McGarry. Az 1980-tól munkába álló Arthur Cox vezetésével aztán a csapat ismét visszajutott az élvonalba, a szakember olyan játékosokkal dolgozott együtt a St James’-ben, mint Peter Beardsley, Chris Waddle vagy a később Angol szövetségi kapitánnyá is kinevezett Kevin Keegan.

A következő években az első osztályban a kispadon ült Jack Charlton, Willie McFaul és Jim Smith is, míg a csapatban olyan nevek futballoztak, mint Paul Gascoigne, végül 1989-ben ismét kiesett a gárda a másodosztályba.

A Keegan-éra

1992-ben az argentin Osvaldo Ardilest váltotta a korábbi közönség kedvenc Kevin Keegan, aki nyolc év után tért vissza a futball világába ezzel a lépéssel. Az új tulajdonosnak Sir John Hallnak kisebb csodára volt ekkor szüksége, hogy csapatát megmentse attól, hogy története során először visszazuhanjon a harmadosztályba. Keegan kinevezése jó húzás volt, a csapat utolsó két bajnokiját megnyerte, némi szerencsével ugyan, így pedig sikerült a bennmaradás. Ami ezután következett azt senki sem gondolta volna. Az egy évvel korábban még a kiesés elől menekülő gárda Keegan irányításával megtáltosodott és a szezon elején zsinórban 11-szer győzött (a Grimsby állította meg a menetelést), a jó forma a 92/93-as szezon végéig kitartott és a csapat végül kiharcolta a feljutást az élvonalba.

Az attraktív támadó futballt az első osztályban sem adta fel a Keegan csapat és a 93/94-es szezont – ismét nagy meglepetésre – a harmadik helyen zárta. A SKY brit televízióban a látványos focija miatt a csapatot “A szótrakoztatók”-nak nevezték ekkoriban.

A következő idényben a gólzsák Andy Cole-t eladta az egyesület a Manchester Unitednek, hiányát jócskán megérezte a klub és “csak” a hatodik helyen zárt a 94/95-ös idényben.

A 95/96-os szezonra újjáépítették a keretet, ekkor jött többek között David Ginola és Les Ferdinand is. A megerősödött csapat remek idényt futott, sokáig vezette is a tabellát, aztán hihetetlen módon 12 pontos előnyét bukta el a végére és a Manchester United mögött éppen lemaradt a bajnoki címről. Ebben a szezonban volt az a bizonyos Anfiled Roadon elszenvedett 4-3-as vereség, amelyet a mai napig a Premier League valaha volt legjobb meccseként írnak le

1996. július 30-án a United akkor világrekordnak számító 15 millió fontért leigazolta Alan Shearert.

Keegan után mostanáig – Robson-éra

A csapat az 1996/97-es szezonban is második lett. Keegan közben távozott, rövid időre Kenny Dalglish és Ruud Gullit is leült a kispadra, majd érkezett Sir Bobby Robson, aki hosszabb távon maradt. Első hazai meccsén a gárda 8-0-s győzelmet aratott a Sheffield Wednesday fölött, ami máig a legnagyobb hazai sikere a csapatnak. Több szép eredmény is született ekkor, ami segített a biztonságos bentmaradásban. A 2001/02-es idényben aztán ismét bajnokesélyessé lépett elő a klub, végül a negyedik helyen végeztek a srácok, ami elég volt a BL-kvalifikációhoz. Robsont végül 2004-ben kirúgták, mivel akkor nem sikerült a BL-be jutni a csapattal. Az ellenfél a Partizan Beograd (edzőjük Lothar Matthaus) volt és tizenegyesekkel búcsúzott a további küzdelmektől a gárda.

Graeme Souness lett Robson utódja, de nem ért el kiemelkedő eredményeket és a szurkolók sem szerették különösebben, a vezetőség 2006. február 2-án vált meg tőle. Legemlékezetesebb tette Michael Owen leigazolása volt. Glenn Roeder lett az új vezetőedző, nem sokkal később Alan Shearer megdöntötte Jackie Milburn gólrekordját, majd a szezon végén visszavonult. A csatár összesen 206 gólt szerzett a Newcastle-ben. Annak ellenére, hogy a 2005/06-os idény befejezése jól sikerült, a következő kezdete már nem volt ilyen fényes és Roedernek mennie kellett. 2007. május 15-én Sam Allardyce ült le a kispadra, de kicsivel több, mint fél év múlva távoznia kellett. Kevin Keegan 1997 után visszatért a csapathoz, ami sok szurkoló szemében népszerű döntés volt a vezetők részéről.